2016. július 27., szerda

00. Prologue - Take me...

Bumm. Csikorgás. Egyre rekedtebben szól a zene. Hallod még? Hallasz még valamit?

,,Sweet dreams are made of these.
Who am I to disagree?
Travel the world and the seven seas.
Everybody's looking for something.

Some of them want to use you.
Some of them want to get used by you.
Some of them want to abuse you.
Some of them want to be abused."

Átlagos napnak indult. Szépen sütött a kora őszi nap, a szellő kellemesen járt-kelt a házak, meg a színpompába öltözött fák között, az állatok szokásos dolgaikat művelték, csicseregtek a madarak, és az emberek szokásosan rohantak. Röviden kifejezve minden monotonnak tűnt.
 - Ma? - kiáltott a konyhába Alex, miközben kalapot próbált keresni az aznapi öltözékéhez: vékony, laza, szürke melegítőnadrágjához, és fekete rövid ujjú pólójához.
 - Mi 'ma'? - kérdezett vissza az idősebb, de fél fejjel alacsonyabb Daniel, Ő már aznapi felszerelését viselve, egy farmert, kék hosszú ujjúval.
 A fiúk közös házban laktak. Legnagyobb részben azért, mert úgy érezték, a világon kettejük közt van a legnagyobb kötelék, másrészt pedig a szülők folytonos kattogása miatt, ami leginkább a nagy semmi körül forgott. Az első adandó alkalommal kerestek valami suli utáni, alkalmi melót, meg egy házat Black Forest középgazdag-negyedében, a dollármilliárdosok által RichLand-nek elkeresztelt, tenger melletti szakaszon.
 - Mit csinálunk ma? - pontosított Alex, közben elfordult a tükörtől, simított még egyet kockás kalapja alól kilógó haján, és közeledni kezdett a konyha felé, ahol Daniel kávét készített.
 - PlayStation?
 - Nem unjuk még? - váltott Alex tettetett savanyú arckifejezésbe.
 - De. De, unjuk - csóválta a fejét Daniel. - Mi a bánatot kéne csi...
 Daniel nem tudta befejezni a mondatot, hiszem megcsörrent az előtérben elhelyezett vezetékes telefon.
 - Felveszem - ajánlotta fel az idősebb fiú, de Alex rohanni kezdett a telefonhoz. Szerette ő felvenni, de válaszolni már nemigen tudott, ha megkérdezték, hogy miért is.
 - Hallo, tessék, Aklexander Blackman-nel beszél! - a fiú izgatottan beszélt a kagylóba, ám egy darabig nem kapott választ. Aztán egyszer csak...
 - Alex! - Alex egyből felismerte a hangot. Brian volt az, az unokatestvér páros régi cimborája, még az általános iskolából. Részben örült, hogy sok-sok idő után kereste őket a srác, részben pedig megijedt: már a megszólításból kihallotta a rezzenéstelen komolyságot, amit Brian akkor szokott erőltetni, amikor ideges, vagy valami baj történt.
 - Brian! Hogy ityeg? Hogy-hogy telefonáltál? - próbálta leplezni az aggodalmat, amit Brian-nel kapcsolatban jósolt.
 - Figyelj, tesó! Most nem nagyon érek rá a sablon dolgokra, főleg telefonon nem! Találkoznunk kell. Patkány, negyed óra múlva. Siessetek! - ezzel a vonal megszakadt.
 - Na, a csajod hívott? - sétált be Daniel az előtérbe, széles mosollyal az arcán.
 - Kezdjük ott, hogy még nem a csajom! - Alex megtartotta a telefonálás közben felvett meglepődött komolyságot, s úgy folytatta. - Brian hívott. Valami baj van. Azt mondta, hogy legyünk ott negyed óra múlva valamilyen Patkánynál!
 - Patkány... Hmm... Patkány?! Az...
 - Csak nem a...
 - De, biztos vagyok benne, hogy a...

 Alex, Brian és Daniel még évekkel ezelőtt neveztek el egy elhagyatott házat Patkánynak, amikor még napi szinten ott bandáztak a mára már kifarsult brigáddal, és graffitizni kezdtek. Daniel egyik éjszaka nem tudott aludni, egy szó nélkül lelépett, és kipingálta az épület belső falát, és az egyikre egy hatalmas, élethű patkányt festett. A többieknek annyira megtetszett a mű, hogy elnevezték a helyet Patkánynak.

 Az elhagyatott épület most is ugyanúgy állt ott, mint akkor, régen. Gondozás nélkül hagyott növényzet, az egykori ajtó helyén pókháló, a lelopott, és kitörött ablakokon át pedig be lehetett látni az ürességre. Pontosabban, az össze-vissza graffitizett téglafalra.
 - Egyébként félek a patkányoktól - mondta suttogva Alex, miközben csendesen, lehetőleg nagyon észrevétlenül átgázoltak a derékig érő gazokon.
 - Aha. És ezt pont most mondod, mikor öt éven keresztül dicsérted egy patkányról készült rajzomat?
 - Az nem is rajz.
 - Akkor mi? - állt meg Alex és veszekedni kezdtek volna, ha hirtelen valami nem zörgeti meg akkor a felfelé magasodó növényzetet. Erre mindkét fiú megdermedt. Hosszú időnek tűnő másodpercekig csak álltak és álltak ott, vártak a semmire, és egyikük sem vallotta volna be, de egy kicsit féltek is. Amikor...
Daniel hirtelen két kezet érzett a vállán. Összerezzent, és reflexből hátrafelé ütött volna egy hatalmasat a mögött álló sötét ruhát viselő alakra, de az elugrott, és egy megfontolt mozdulattal kigáncsolta Danielt. Alexben megfagyott a vér. Köpni-nyelni nem tudott, nem hogy segíteni.
 De akkor, szerencsére a sötét ruhás alak hagyta feltápászkodni a szintén halálra rémült Danielt, és felnézett. Először az idősebb, aztán a fiatalabb fiú szemeibe bámult. Alex már a jeges kék szempárról megismerte volna.
 - A. Frászt. Hoztad. Ránk - sóhajtott Alexander, idegesen, minden szót artikulálva, és kihangsúlyozva.
 - Én is megijedtem - mondta hűvösen Brian.
 - Te is, mi? - Daniel hangjában hatalmas mennyiségben érezhető volt az irónia, miközben könyökét tapogatta, amire ráesett. - Hát, jó újra így találkozni - erőltetett mosolyt az arcára.
 - Bajban vagyok - vágott a közepébe Brian.
 Alapvetően magas srác volt, de jellegzetesen görnyedten járt. Legtöbbször zárkózottan viselkedett, de komoly, és megfontolt, önmaga által kialakított érzelmei erősen kihatottak arra, akit valóban meg tudott szeretni.
 - Miféle bajban? - Alex újra megijedt. A régi brigádból őt bírta legjobban, és Danielen kívül már csak vele tartotta a kapcsolatot.
 - Az okokat elég, hogyha csak én tudom. De remélem attól még segítenétek.
 - Bökd ki! - mondta izgatottan Daniel. Az apró kis harag nála is izgalommá változott időközben.
 - Apa beteg. Én nem tudok gyógyszert szerezni neki.
 - Sajnálom... - Alexék nem nagyon ismerték Brian családi helyzetét, csak annyit tudtak róla, hogy Brian édesapjával él egyedül. Anno, volt egy húga a fiúnak, de egy szerencsétlen vonatbalesetben elhunyt. - És hogyan jövünk mi a képbe?
 - Van egy kisbuszom.
 - Mi? - ráncolta a szemöldökét Alex.
 - Teljesen összezavarodtam - Daniel is furcsán grimaszolt.
 - Na jó, fiúk. Nekem el kell tűnnöm innen, nagyon-nagyon messzire. Nem szeretnék titkolózni, főleg előttetek nem, de sajnos muszáj azt tennem. Majd, egyszer, talán, valamikor megtudhattok erről többet is, de egyelőre csak a segítségetekre lenne szükségem. Hatalmas szükségem - a fiú komolyan beszélt. - Apát nem vihetem magammal, de elkapott egy ritka náthát. Beteg, nem tud magára vigyázni. Gyógyszer kell neki. Kétlem, hogy meg lehetne még gyógyítani, de mindenképpen lassíthatjuk a vírus folyamatát, és enyhíthetjük a szenvedéseit. Eléggé nagy mértékben. Nos, a busz. A házam előtt parkol. A buszban találtok majd egy naplót, számkódos lakattal lezárva. 2323. A naplóban minden ott lesz, hogy hová kell mennetek a gyógyszerért, és egyebek. A busz a tiétek. Nyugodjatok meg, semmi fekete ügy. Nektek az ég világon semmi bajotok nem származhat az ügyből.
 - Ööö, Brian! Bocsi, hogy közbeszólok, csak... Még egyáltalán nem kérdezted meg, hogy hajlandóak vagyunk-e segí... - kezdte Daniel, de Axel oldalba bökte.
 - Persze, hogy segítünk! - bólogatott először unokatesója, majd Brian felé.
A sötét ruhás fiú folytatta mondandóját.
 - Egy percig sem aggódtam efelől. Csak menjetek el azzal az átkozott busszal gyógyszerért, és vigyétek el apámnak. Ígérem, meghálálom.
 - Tegyük fel, hogy tényleg sikerül, beadjuk a gyógyszert a faterodnak... utána mi lesz vele? Azt mondod, Te hosszútávra távozol? - kérdezte Alex.
 - Kénytelen vagyok. De semmi probléma, megoldom. Nektek egyelőre csak a gyógyszerekkel kell foglalkoznotok.
 - Egyelőre? - szólalt meg Daniel is.
 - Srácok, mennem kell - hagyta megválaszolatlanul az unokatestvér-páros idősebb tagjának kérdését Brian, kezet nyújtott cimboráinak, aztán elbúcsúzott:
 - Isten veletek. Minden jót!
 - Szia, Brian!
 - Csáó, Brian! - ezzel a fekete ruhás alak elindult a Patkány bejárata felé, biztosan a hátsó ,,ajtón" át szándékozott távozni, de félúton a kopott küszöb felé még hátrafordult, és a tőle telhető legmagasabb hangerőn ezt mondta Danielt nézve:
 - Hé! Ezt kérlek ne említsétek senkinek sem! - Daniel csak biccentett. - Köszönöm!
 Majd Brian most már tényleg eltűnt a ház sötétje meg a gazok között.

 Alex még mindig azokat a dolgokat dolgozta fel, amiket Brian mondott nekik néhány perccel ezelőtt, Daniel pedig meg már egy terven gondolkodott, habár nem tartotta annyira jó ötletnek.
 - Kalandokat ke-kerestünk, nem? - tette fel a kérdést Alexander, nem unokatestvérére, hanem önmaga elé bámulva.
 - Jogos... de talán, mégis...
 - Ne. Már megígértük.
 - Igazából nem mondtuk ki konkrétan, hogy ígérjük.
 - De Daniel...
 - Okés. Okés, okés, jó, rendben. Benne vagyok, de csak miattad. Meg mert bírjuk Briant.
 - Meg mert egy ember életéről van szó.
 - Igen... nos, tehát. Most akkor Brian házához indulunk, ugye?
 Alex még mindig nem nézett unokatesójára. Sőt, erre a kérdésre nem is válaszolt. Csak lassan, és mélyen bólogatott.

 Brian háza nem tartózkodott messze a Patkánytól, maximum negyed óra gyaloglás, ami a két aktívan focizó fiúnak nem okozott nehézséget.
Szerény, de modern ház volt, nem rég festett kerítéssel, és szép garázzsal. Minden bizonnyal abban állt a kisbusz. Miközben Daniel a kulcsot kereste, vagy bármit, amivel bejuthatnak, megcsörrent Alex mobilja.
 - Jé, Briannek eszébe jutott, hogy elfelejtett beengedni minket - mondta Daniel, és ebben a másodpercben hirtelen hanghatással elkezdett felnyílni a garázsajtó, és még mielőtt Alex felvette volna a telefont, ezt kiáltotta a kerítésen éppen átmászni készülő unokatestvérének:
 - Nem Brian hív.
 - Szia, Alex! - egy lány hang szólalt meg a készülék mögül. Nora volt az. Nora Joseph, Alex egyik volt iskolatársa, egy életvidám, intelligens lány, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolt a nem a Brian-féle brigádból, hanem kicsit későbbről. De ahhoz elég régi volt a kapcsolatuk, hogy nyugodtan kereshessék egymást akármikor, ha baj van.
 - Szia, Nora! - rejtett Axel egy kis örömöt a hangjába. Még mindig Brianen agyalt. - Mi újság?
 - Csak gondoltam felhívtalak. Semmi nincs, itt van velem egy-két lány.
 - Tényleg? De jó! Üdvözlöm őket. Csak ennyi? Mert ha nem baj, akkor én most...
 - Hát, igazából... egy kis segítségre lenne szükségünk.
 - Oh, miért nem ezzel kezdted? - Alex egyáltalán nem festett úgy élőben, mint amiről a hangja árulkodhatott Norának a telefonban. A fejét fogta, aztán a körmeit kezdte el rágni és mélyeket lélegzett, miközben Nora hosszú torokköszörülés utáni válaszát várta.
 - Danielnek megvan már a jogsija? - Nora hangja ártatlanul csengett.
 - A jogosítványa? Igen, megvan.
 - Csodás! El tudna vinni minket egy sürgősen nagyon fontos helyre?
 - Öhm... Nora... még nincsen autónk! - ebben a másodpercben Alex motorzúgást hallott, tizedmásodperceken belül meg már ott berregett mellette a fehér színű kisbusz.
 - Hová lesz a fuvar, uram? - kiáltott ki Daniel mosolyogva a kormány mögül?
 - Nora, egy másodperc múlva visszahívlak - Alex egy szó nélkül letette a telefont, és Danielre mosolygott.
 - Nora volt az. El kéne vinni valahová őt meg még egy-két barátnőjét.
 - Hová?
 - Nem tudom. Ha útba esik, beiktatjuk?
 - Nem díjaznám...
 - Ismétlem, NEM CSAK NORA JÖN, tesó, hanem MÉG lányok! Egy-két lány, az azt jelenti, hogy... számításaim szerint Janet meg Sarah, legalább, de ki tudja, még ki más is. Kocsikázunk egy kicsit. Na?
 Daniel fél perc győzködés után úgy döntött, belemegy az ötletbe.

 Leparkoltak Noráék háza előtt. Axel jól sejtette: ott volt Sarah, egy fekete, leszbikus lány, illetve Janet, aki már régóta tetszett Alexnek, és tényleg rengeteget beszélgettek. És természetesen ott állt Nora, rövid haja most éppen feketére volt festve, s kissé meglepetten bár a fehér kisbusz láttán, de mosolyogva integetett a fiúknak.
 - Pattanjanak be az utasok, kérem! - tekerte le Alex az ablakot az anyósülésről, és rákacsintott a lányokra.
 - Hová is mehetünk pontosan, Nora? - kérdezte a sofőrködő Daniel.
 - A Tears'-be.
 - Útba esik? - kerekedett el Alex szeme Daniel magabiztos mosolyát látva, miután meghallották, hogy hová is kell menni. - Te már megnézted a naplót, ember?
 - Milyen naplót? - kíváncsiskodott előre hajolva a legelsőként beszállt Sarah. Sima haját két oldalra fésülve hordta.
 - Semmilyent - nyugtatta le Daniel a hirtelen fellendült kíváncsi kedélyállapotot a kisbuszban, megvárta, amíg mindenki beszáll hátra, bekötik magukat, majd a gázra lépett, bekapcsolta a rádiót, ahol éppen egy Lost Frequencies szám szólt, majd átadta magát az élvezetes vezetés örömének.

 - Egyébként honnan van a busz? - kérdezte Nora néhány perc múlva, előrébb dőlve, Alex ülésére támaszkodva. A két buszban tartózkodó fiú egymásra nézett, és elmélyedtek egy pillanatig egymás szótlanságán, olyan filmszerűen, mint egy drámában, de Alex megtörte az így beállt csendet.
 - Inkább te az utat nézd, tesó! - erre felnevettek, de Alex hozzátette, ezt már Norának címezve. - Mindegy, lényegtelen.
 - Naaa, mi kíváncsiak vagyunk! - makacskodott mosolyogva Sarah.
 - Nem.
 - És ha én kérem, hogy mondd el? - nézett szép zöldesbarana szemeivel Janet Alexre.
 - NEM!
 - Naaaaaaa! - könyörögtek a lányok.
 - Miért ilyen cseszett fontos ez?
 - Akkor ne - játszotta el a sértődést Sarah, de hamarosan újra nevetésbe torkollott az egész.
A fiatalok hangulata tökéletes volt, szépen hagyták maguk mögött a magányos fákat, a külvárosi aszfalt métereit, és a helyenként elszórt embereket. Néha-néha egy-egy tábla jelezte, hogy hol, mi, s merre helyezkedik el, de Daniel jól tudta az útvonalat a Tears' felé. Bár biztos volt benne, hogy nem a lányok által megjelölt pont volt a fő céljuk, és kicsit tartózkodott a helyzettől, gondolván, hogy ez egy kicsit veszélyes, és hogy még ők, mármint a fiúk sem tudnak mindent, de azért annak örült, hogy jót cselekszik.
 A rádió éppen a Sweet Dreams című nótát kezdte el játszani, mikor az aszfalt megvadulni látszott, mintha elvarázsolták volna. A semmiből előjött egy hatalmas szarvas, és a kormány is az utazók ellen játszott: ráadásul túl élesnek bizonyult a kanyar a 23-as főút végénél. A fiatalok még gyorsan egymásra néztek aggódó tekintettel, Alex biztosította biztonsági övét, hogy valóban be van-e kapcsolva, és hátranyújtotta a karját, valószínűleg Janet kezét megfogva. Daniel megpróbálta a kormányt másik irányba tekerve egyenesbe hozni a járművet, sikertelenül. Nora és Sarah felsikoltottak. Mindez néhány másodperc alatt történt, amíg a busz felborult.
TBC.
by N.J.Axel